Mangal Ilona, a félvér lányka

Amikor megrendeltük az idei tél második disznaját, kifejezetten egy kicsike disznócskát szerettünk volna és kifejezetten csak kolbászgyártási célból. Ezek közül végül is csak az első teljesült. De ezen is keményen dolgoztunk. Ugyanis már megtanultuk, hogy mindig egy kb. 30 kilóval nehezebb disznót vágnak le nekünk, mint amit kérünk. Most egy olyan 120 kiló körülit szerettünk volna, ezért mondtunk 90-100 kilót. Mondták, hogy az olyan kicsi, hogy nem is érdemes levágni. Akkor bevallottuk, hogy igazából 120 kilósat szeretnénk, és a lelkükre kötöttük, hogy tényleg ilyen legyen! Megígérték, és akkor derült ki, hogy mangalicát is tudnak adni, méghozzá ugyanolyan áron, mint a hússertést.
Na, ezzel föladták a leckét. Mert ha mangalica lesz, annak nagyon sok a zsírja, és pont ez az előnye is, a hátránya is. Hátrány, mert akkor kevesebb kolbász lesz belőle, de előny, mert már szinte teljesen kifogytunk a mangalicaszalonnából, amit a Kisfalu melletti tanyán szoktunk venni régebben, de ahol fölszámolták a mangalicaállományt, nem lehet többet venni. Szalonnát sütni parázs fölött meg csak ez a vastag szalonna igazán alkalmas. Ráadásul lehetne sok jó zsírunk is. Na meg hol lehet még mangalicát kapni hússertés áron? A hülyének is megéri! Na így döntöttünk végül a mangalica mellett.
Aki aztán mégsem tiszta mangalica lett, mert közben ők mind elkeltek, hanem mangalica-hússertés keresztezés. Egy 129 kilós fiatal lányka. Pontosabban azt nem tudom, hogy lányka volt-e, csak azért gondoltam rá mindig így, mivel mégiscsak Ilona, még ha félvér is. Valószínűleg így jobban is jártunk, mert neki is nagyon sok zsírja volt, de egy tiszta Mangal Ilonának még sokkal több lett volna.
Az időjárás egyszerűen tökéletes volt. Nem volt olyan meleg, mint szombaton, de nem volt olyan hűvös és kellemetlen idő, mint hétfőn. Ja, mert hogy most vasárnap vágtunk, ennek okát majd elmesélem. A szél fújt egy kicsit, emiatt nem jöttek legyek, rovarok. A húsokat szépen szét lehetett pakolni az asztalokon az udvaron, ott szikkadtak, hűltek. Emiatt lehetett még aznap mélyhűteni is őket.

Csak a kolbász volt a cél, meg a füstölt dolgok: a szalonnák és a két sonka. Hurkánk annyi van még őszről, hogy időnként már kifejezetten unjuk, pedig amúgy szeretjük a hurkát. Így a tüdő és a lép kutyakaja lett, a szív és a vese pörkölt-alapanyag, a fejhús kocsonya-alapanyag, a máj pedig ment a mélyhűtőbe, már amit nem ettünk meg egyből. Némi darált hús, pár szelet tarja, az oldalasok, meg a dagadók mentek még a mélyhűtőbe, felszúrva, de ezúttal üresen, hogy ne mindig csak kolbászhússal töltött dagadót együnk, legyen egyszer (illetve kétszer) valamilyen könnyebb töltelékkel töltött is. Így aztán végül is tényleg nem lett sok kolbász: összesen 20 kiló. Viszont fél2-kor cakkpakk kész voltunk mindennel, már ehettünk is. Azaz ehettünk is volna, de főbellérünk, Imre inkább azt kérte, vigyük haza minél hamarabb, mert fáradt, aludni szeretne. De akkor is: még be sem sötétedett, már ettünk is, minden el volt mosogatva, a mélyhűtőbe valók bezacskózva – és indulhattunk vissza Pestre. Mert sajnos ez a disznóvágás most így sikerült, hogy sietnünk kellett vissza. Egyedül Lajosom maradt ott, most füstöli a kolbászt. Én pedig irigykedem rá. Aztán ha elvégeztem az összes nagyon sürgős munkámat, megyek vissza érte. Hozzá.