Házigazdamarasztaló

Nagyon elmarad mostanában a blogírás, ennek pedig két nyomós oka van. Vagyis három, de ebből kettő szorosan összefügg. Az egyik ok, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, de a fő ok az, hogy nagyon elmarad mostanában a Kisfaluba látogatásunk is, mert (ez a harmadik ok) rengeteg egyéb remek programunk van. Lajosom időnként még csak-csak elment a faluba fűteni egy-egy éjszakára, ha nagyon hideg volt, de hosszasabban idén összesen még csak kétszer voltunk ott, három héttel ezelőtt két napra, most pedig végre három napra.

A három héttel ezelőtti hóhelyzet nem csak szép havas tájat hozott nekünk, hanem egy nagy cumit is. Szombaton este kellett akkor visszajönnünk Pestre, az előző napi egész napos havazás után. Elég hideg volt, ezért azt hittem, az autó beindítása lesz a legnagyobb probléma. Hát nem. Az autó beindult, de ott is maradt a ház előtt. Nem tudott kijönni a hóból. Lajosomnak ilyenkor meggyőződése, hogy ki fog az jönni, ezért egy ideig kellett győzködnöm, hogy majd megtolom és végül győztem: tolhattam! A jobb vállamat nekivetettem, hogy féloldalasan jobban meg tudjam tartani a lábam a csúszós hóban és toltam. Hiába. Toltam előre, nem mozdult. Toltam hátra, nem mozdult. A víz már patakokban folyt rólam, nem mozdult. Aztán csak-csak megmozdult végre, sok előre és hátra tologatás után és ki tudott evickélni az út szélére. Ott jött a következő probléma. Mifelénk, a falu felső részére szerencsére ritkán téved hókotró, csal addig szokott jönni, amíg a busz is feljön. Nem csak azért nem szeretjük, ha följebb is jön, mert hótorlaszt képez az elkotrott hóból, hanem azért sem, mert akkor már sóz is. Az el nem kotort hó pedig le volt fagyva jégbordásan az útra. Erre a gumi aztán végképp nem tudott fölkapaszkodni. Megint ment a tolás előre, tolás hátra, patakokban vízfolyás. Végül bementem a vas hólapátért, mert ott „csak” olyan van, nem amolyan Trabantajtóból készült tuti, mint amilyen itt Pesten és mint amilyen Piszkének is. A vaslapát aztán valamelyest föl tudta törni a jeget, igaz, közben többször összehajtogatódott, ezután pedig már egyesült erővel, lóerők nélkül simán kitoltuk az autót az útra. Innentől kezdve az út eseménytelen volt, este pedig a rámszáradt izzadságot jól lecsutakoltam egy kád meleg vízben.
Másnap reggel fölkeléskor éreztem, hogy baj van. Nem tudtam elképzelni, mitől fáj a jobb csuklyásizmom, vagy rombuszizmom, vagy mim, szóval ott jobb oldalon hátul a vállam alatt. Aztán rájöttem: izomlázam van. De valami pokoli! Két napig nem tudtam a jobb karomat fölemelni, polcokról mindent csak bal kézzel emeltem le. De a harmadik napon már semmi bajom sem volt.
Most viszont, ahogy odaértünk pénteken a ház elé, Lajosom okosabb volt. Bár a körülmények is jobbak voltak: látszott, hogy ezúttal fölfele is járt hókotró és amúgy is sok hó elolvadt (Pest addigra már teljesen hómentes volt). De Lajosom nem bízta a véletlenre: amikor kiállt a ház elé, ugyanazzal a lendülettel újra kiállt az útra, hogy nyomot készítsen. Majd visszatolatott és mindezt megismételte van háromszor-négyszer, mire végleg megállt a ház előtt.

Ezek után hiába esett vasárnapra virradóra egész éjjel a hó, vasárnap reggel, amikor el kellett jönnünk (így sajnos kimaradtunk az egész napos havazásból ott), gond nélkül indultunk útnak.