По очереди

Azaz csak szépen sorban. Mert annyi minden történt december utolsó és január első napjaiban, hogy oda sem ültem a gép mellé, pedig dolgozni is kellett volna, de nagyon. Most meg nyögöm, éjjel-nappal.

Először is Julival elkészítettük a 2015-ös kisfalusi naptárt. Valami hihetetlenül gyorsan kész lettünk vele, nem is értettem. Juli szerint a rutin tette, ami nem csoda, hiszen ez már a hetedik, amit csináltunk. Kék lett volna a színvilága, de valamit a nyomda elszúrt, mert ami már a falon lóg, nem tetszik nekem sehogy sem. Kevés benne a kék és sok a piros, így inkább szürke háttér előtt minden téglaszínű árnyalatú.

24-én az inkább húsvéti időjárásban mégis karácsonyt varázsoltunk a kecskéknek: kiengedtük őket az udvarra, hagy szaladgáljanak. Már akkoriban sem hoztuk ki őket legelni, mert nem ették már a füvet, mondjuk nagyon nem is volt már mit, és csak ácsorogtak egy helyben, nem feküdtek le. Pont 24-én vezettük be azt a szokást, hogy inkább egész nap bent tartjuk őket az udvarukban, lucernaszénával ellátva, és naponta egyszer kiengedjük őket. Tetszik is ez nekik nagyon, na meg a terelő Pörcnek is, aki velük szaladozik. Ekkor a kecsók még négyen voltak, és ekkor találták meg azóta is kedvenc törzshelyüket, a farakás tetejét, egyből a már fóliából kibontott és csak tetőt kapott körbálák mellett.

Aztán Kacorrral együtt átcsaptunk mégiscsak karácsonyi hangulatba. Kisfaluban szokás szerint emberbaráti módon délután négykor van az éjféli mise, ezen résztvettünk, majd a szentestei vacsorával megkezdtük a decemberi ünnepkör nagy zabálásfolyamát.

Azért, hogy mozogjunk is két kajaroham között, 26-án elmentünk a pincékhez. Ekkor még sárban, talán ez volt az utolsó sáros nap, azóta kemény fagyok járnak, se sár, se szúnyog, igaz, az már régen nincs. Errefele régen sokaknak volt direkttermő szőlőjük, a belőlük készült okosítók tárolására hozták létre ezeket a pincéket jóval a falu fölött, szép kis kirándulás volt rendszeresen kizarándokolni hozzájuk. Aztán a pincék a téesz kezébe kerültek, azóta pedig papíron valahogy nem is léteznek, ezért nem megvehetők (pedig lenne rájuk érdeklődő) és megkezdődött a környezetük pusztulása. De nem a pincéké, mert ezeket kőbe vájták. Volt (van) vagy 20-25 pince itt, ebből mára csak kettőnek megközelíthető a bejárata, az előttük levő házikók összedőltek, a föld pedig a bejáratba mosódott. De ebbe a két pincébe érdemes bemenni, be is szoktunk, hatalmas, stabil, máig remek, száraz pincék ezek, az egyikben, amiben ráadásul még elágazás is van, még a kőkád is megvan. Manapság leginkább denevérek laknak bennük.

Még ki sem pihentük a karácsony gyomorpanaszait, amikor 29-én dőre módon belevágtunk az „őszi” disznóvágásba. Eddig egyszerűen nem volt olyan időpont, ami mindenkinek jó lett volna, főleg az ifjaknak. Most is félvér mangalicát szereztünk be, de mivel tavaly tavasszal már megtapasztaltuk, hogy ennek kevés húsa van a kolbászhoz (meg még ráadásul el is kellett ugye tenni sóba húsvétra a sonkánakvalót), máshonnan próbáltunk száraz húst szerezni hozzá: a fiúkecskéktől. Nem kis lelki terhet okozva ezzel nekem. Pontosan tudtam, hogy ezért neveltük idáig őket, ráadásul igen szép nagyra és az idekerülésükhöz képest jóval húsosabbra, el is fogadtam, hogy aznap le lesznek vágva, de nem kevés könnycseppet ejtettem értük, pedig ezt vágáskor nem szabad. Nagyon megkedveltem őket, bár kétségkívül nem hiányoznak a kabátomra egészen a nyakamnál is fölkerült sáros kecskepata-nyomok, amik odahelyezésére csak a fiúk voltak képesek. Na és persze a kecsketartás is jóval egyszerűbb azóta két kecskével, de nekem akkor is hiányoznak, na. Nem is voltam ott, én őket éltük után legközelebb csak az asztalon láttam hús formájában. A kolbászt még nem kóstoltuk, a vágást követő napok olyan fagyosak voltak, hogy esélytelen volt a füstölésük. Amikor kicsit fölengedett, a füstölés megkezdődött, tegnap be is fejeződött, de azóta ismét csak fagynak a kóbik. Kóstolás hétvégén.

Hurkát is csináltunk, ezt csak a disznóból és élveztem a darált abált hús zsíros plottyanását a ládába ami már előrevetítette, hogy mennyi küzdelmes mosogatás vár még ránk.

Éppen csak szusszantunk egy cseppet és már itt is volt 31-e, amikor is szokás szerint vendégeket vártunk: Eráékat és Szomszédasszonyékat. Fárasztónak tűnt ez így, de annál, hogy fáradtan fogadjunk négy vendéget, egy sokkal rosszabbat tudtam volna elképzelni: hogy nem jön hozzánk senki. Kell ez nekünk, igen! De azért egy izgalmas esemény még ezt az egészet megspékelte. Azon nem csodálkoztunk, hogy 30-án a lánykecskék egész nap mekegtek, azt gondoltuk, hiányoznak nekik a fiúk. De Lajosom gyanakodott Pihére. Aztán 31-én a gyanakodás bizonyosságba csapott át: már nem csak mekegett, hanem a farkát is tekergette és folyt a péjéből az, aminek folynia kell. Szilveszter ide vagy oda, ha itt volt az idő, hát itt volt. A vendégek várhattak, mi Lajosommal és Pihével fölkerekedtünk, hogy elballagjunk a falusi telepre, ahol Színes is járt.

Na vajon mi van a mellény alatt? Naná, hogy Bon Jovi!

Az ottani kecskék a fagyos idő miatt be voltak zárva az ólba, ide kellett bemennünk Pihével együtt. Elég egyértelmű volt, hogy egy ilyen zárt helyen, ahol Pihe nem tud elszaladni, nem fogjuk otthagyni, így azt gondoltuk, megvárjuk az eseményt, megy az úgyis sittysutty, aztán majd megyünk haza. Még örültem is neki, hogy végre én is látom Damjanich tábornok viselkedését (mert ismét egyből egyértelműen ő volt a vezérhím), de nem sokáig tartott az örömöm. Pihe nem akart a lábunk mellől elmozdulni, ez mondjuk Damjanich tábornokot nem zavarta abban, hogy villámtevékenységét többször egymás után is elvégezze, de az ottani lányok elég féltékenyen fogadták. Eleinte csak szagolgatták, de egyszercsak ez a helyesnek látszó kis tarka lógófülű úgy nekiöklelte Pihe hátsóját a jobb lábamnak, hogy a térdem hátrabicsaklott.

Láttam is a csillagokat egyből, egy darabig rá sem tudtam állni a lábamra, aztán a látványt inkább hátrahagyva egyedül hazabicegtem abban a tudatban, hogy a Szilvesztert-Újévet naccsassszony módjára fekve, de legalábbis ülve, felpolcolt lábbal fogom tölteni. Azért hazafele menet nem mulasztottam el lefényképezni a befagyott patakot.

Itthon aztán a csodakenőcsöm megtette a hatását és mire elkezdődött a buli, kutya bajom volt. Kingáék is átjöttek vendégestül, gyerekseregestül, úgyhogy egy nagy „Amerikából jöttem” parti alakult a nappalinkban. Era ebben sokkal kevésbé vett részt, mint az éppen előtte hűlő frissen sült kenyér megrágcsálásában.

A fiúk közben kint bőrös csont nélküli oldalast sütöttek és szarvaspörköltet főztek. Szerencsére szilveszter éjszakára nem lett olyan hideg, mint ígérték (előző éjjel mínusz 16 fok volt), ekkor „csak” mínusz 6-ig hűlt a levegő, ami pont jó volt: nem volt túlságosan hideg és legalább nem volt sár. Éjfélre a fiúk meggyújtották az erre az alkalomra tartogatott és évközben egyre növő fakupacot és emellett koccintottunk.

1-jén szokásunkhoz híven nagy sétára indultunk. Mivel az egész társaságban csak egyetlenegy ember (Lajosom) akart a szlovákfalusi kocsmába zarándokolni, így mindannyian oda mentünk, de odafele a tökön-babon keresztüli utat választottuk.

Szilveszteri fíling: a flitteres körömlakk mögött a becherovkás pohárka

Pénteken kiélveztük a távozó vendégek látványát, szombaton még kirándultunk egy jót a szomszédsággal, vasárnap meglátogattam Anyukámat, de még este hazajöttem, hogy hétfőn már a megújult energiával tudjak dolgozni. Aztán ez az energia az elmaradás-pótlás okozta két nap megfeszített munka után már eltűnőben látszik, ma reggel már alig bírtam összekaparni magam. De igyekszem belerázódni.

Ez ismét jó hosszú lett, csak győzzétek elolvasni, ha egyszer már én győztem megírni! És aki az előző bekezdés utolsó mondatát érti, kap egy mezei pirospontot. Én nem értem, pedig én írtam.