Búcsú

Kiegészítő programot is ígértem a hozzánk látogató rokonoknak: aki kitart vasárnapig, megismerheti a kisfalusi búcsút.  Ami nem több, mint a mise, de az legalább különleges: a szomszédos falvak egyházközségeinek tagjaiból alakult kórus szokott énekelni. Majd a mise után a falusiak a kórust vendégül szokták látni. Végül a rokonságból csak G. maradt, de róla pontosan tudtam, hogy érdekelni fogja a mise és nem is csalódtam benne. Így indultunk el ketten vasárnap valamivel 11 után a templom felé.
Ahogy az szokott lenni, már odáig eljutni is lassú volt. Találkoztunk ezzel-azzal és mindenkivel váltottunk néhány szót, bár elkésni nem lehetett, mert mindenki a misére tartott. Még jutott arra is időnk, hogy megmutassam G.-nek a Ligetet, a játszóteret, a frissen elkészült tekepályát.

Aztán odasétáltunk a templom elé, ahol gyülekeztek az emberek, mert Z.atya még nem érkezett meg és kint melegebb volt, mint bent. A nénik már mind bent csücsültek, foglalták a helyüket, mert jaj annak, aki egy néni helyére merne ülni! Mi ott kint persze beszélgettünk addig, amíg Z.atya meg nem jött. Akkor vettem észre, hogy nincs előkészítve a mise utáni vendéglátáshoz semmi. Kiderült, hogy a kórus el sem jön, mert megbetegedett a karnagy.
Aztán bementünk, bőven jutott hely, nem voltunk nagyon sokan. Z.atya (aki egy fiatal pap, éppen 10 éve szentelték föl) berobogott utcai ruhában és megbeszélte a gyülekezettel, hogy hánykor legyen jövő szombaton az úrnapi körmenet, majd kirobogott, hogy felöltözzön és megkezdje a misét. És megszólalt az orgona. Az orgona! Még sosem hallottam szólni. Tudtam, hogy tavaly fölújították, de idáig mindig az elektromos orgonán játszott a kántor, Húsvétkor is. Most viszont az orgona szólt, ami egy kis faluban csak egy kicsi orgona, de annál szebben szólt.
A mise szép volt. Z.atya mindig szépen fölépített szónoklatot hoz. És van egy nagyon különleges kisfalusi szokás, úgy tudom, ez sehol máshol nincs. Az áldozás után általánosan a hívek, a helyükre visszatérve, csendesen imádkoznak. Kisfalunak viszont van egy saját imája, hogy honnan ered, nem tudom, amit ilyenkor fennhangon együtt imádkoznak el. Ez egy szép ima, már sokszor gondoltam, hogy egyszer lejegyzetelem.
A mise végén orgonakísérettel elénekeltük a magyar himnuszt, majd a székely himnuszt is. Nem emlékszem, hogy valaha énekeltem volna templomban a székely himnuszt, most igen. Amikor a mise végetért, Z.atya kiment a sekrestyébe, majd újra berobogott utcai ruhában és lelkendezve mesélte, hogy kapott az egyházközség egy új perselyt, de elfelejtette fölszentelni, majd a jövő héten megteszi. Érdekes volt látni az átalakulást: férfiből pap, majd papból újra férfi lett.
A templomból kijőve M.nénivel indultunk hazafele. Amikor a háza elé értünk, behívott minket, aminek nem tudtunk ellenállni. Pogácsája éppen nem volt, na de miért is nem? Mert amit reggel begyúrt, azt Icának adta, aki megsütötte és elhozta hozzánk az L.találkozóra. Éppen csak meggyes és szilvás pitéje volt, de azt sem vetettük meg. Na meg pálinkája is volt, de azt vissza kellett utasítanunk a délutáni sofőrködés miatt. Indulni készültünk, de kérte, hogy nézzük meg a kertjét. Hát megnéztük. Minden egyes növényt megtárgyaltunk, hogy kelt ki, hogy virágzik.
Így végül is elég lassan értünk haza, ahol G. elmesélte a többieknek: a misét is nagyon élvezte, de talán még jobban az oda-vissza utat, azt, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Azt, hogy mennyi mindenkivel beszélgettünk oda is, vissza is. Azt, hogy M.néni így behívott minket. Ezt az igazi kisfalusi létet.