Az ok

Már napok óta arról kéne beszámolnom, hogy a múlt hetet végig Kisfaluban töltöttük, mivel őszi szünet volt. És a terv ez is volt. Ha nem is az egész hétre, de keddtől-szerdától a négynapos ünnep végéig terveztünk ott lenni. És nem így alakult, egyáltalán nem. Összesen két napot töltöttünk ott: szerda délutántól péntek kora délutánig. Mindig, amikor eljövünk Kisfaluból, elköszönök a háztól és megmondom neki, mikor jövünk legközelebb. Az előző ottlétünkkor azt mondtam neki: nemsokára jövünk és akkor hosszabb időre. Ezt nem tudtam betartani.

Az kész szerencse volt, hogy a két négynapos hétvége közötti szombati munkanapos hétvégén Pesten voltunk – miért is mentünk volna Kisfaluba, hiszen tudtuk, hogy nemsokára menni fogunk. Így tudtam lóhalálában Anyukámhoz rohanni azon a szombat estén szakadó estében, amikor telefonon derült ki, hogy baj van vele. Nem részletezem azt az éjszakát, amikor mentőt hívtam, vártam rájuk, aztán a mentő után mentem én is a kórházba, elég annyi, hogy nagyon szörnyű éjszaka volt. Anyukám azóta sokkal jobban van, és teljes felépülést ígérnek az orvosok, bár még mindig bent van a kórházban, de csak azért, hogy beállítsák neki a gyógyszeradagolást és teljesen kivizsgálják. De a napjaim azóta azzal telnek, hogy hol a kórházban vagyok, hol az ő lakásában szedem össze azt, amit be kell vinni neki, hol intézem a kórházat követő rehabilitációt és házi ápolást. A maradék időben próbálom bepótolni a munkában a hatalmas lemaradást. Ha kiengedik Anyukámat a kórházból (várhatóan jövő kedden), pár napra hozzáköltözöm, mert azért legyengült, mégiscsak mindjárt 80 éves lesz. Ebben az egészben van szerencsére segítségem, de akkor is, nagy a teher. Kisfalu szóba sem jön. Vagyis szóba jön, de mindig csak azzal, hogy nem tudom, mikor látom legközelebb. Amikor a röpke látogatásunk után eljöttünk, csak ennyit tudtam mondani a háznak is. Azért majd mesélek egy kicsit arról a két napról, de most a blog sem az, amivel sok időt töltök.