Samu, a világbajnok

Tudomki kérdezte csodálkozva, hogy hogyhogy nincs még a sparheltünknek neve, ha már egyszer ennyire beleszerelmesedtünk? Úgyhogy lett. Először Lajosom mondta, hogy legyen Saci, mert Salgó, de végül én mondtam, hogy mivel nagyon sok hamut termel, legyen inkább Samu.

Harács

Az E.nénitől és a Rokonoktól elharácsolt paradicsompalánták, majd később dinnye- és padlizsánpalánták elharácsolásával egyáltalán nem fejeztem be a harácsolást, azóta is folyamatosan űzöm ezt a sportot. Ha csak tehetem, harácsolok, kihasználok minden ilyen alkalmat. Még a tavaszi közös falusi növényültetések idején kaptunk a falubeli kertészmérnöktől, Emőkétől egy kosár törpedália-gumót, azokból csaptam le néhányra a saját kertembe is. Ezeket el is ültettem a szegélykőbe homokos földbe és nagyon jól érezték ott magukat, mert nagyon szépen virágoztak egészen mostanáig. A Közös Őszi Munkákkal egyidőben őket is kiszedtem (szépen szaporodtak a gumók), de csak miután eltettem őket újságpapírba csomagolva a pincébe, akkor tudtam meg, hogy először még egy darabig kint kellett volna őket hagyni a napon, és hogy sokkal hosszabbra kellett volna hagyni a szárukat, mint én tettem. Sebaj, ha nem telelnek át nálam, majd harácsolok megint a közös falusiból, hiszen azok a gumók is igen rendesen szaporodtak.

Közös Őszi Munkák

Már régen nem falutakarításnak hívjuk azt, ami pár éve még annak indult. Akkoriban több éves munkával a falut kitakarítottuk, arról lemondva, hogy az erdő mélyén található több évtizedes hatalmas sittkupacokat kiszedjük onnan. A faluba került azóta jó pár szemetes, így amúgy is kevesebb szemét keletkezik, ha meg keletkezik, azt jártunkban-keltünkben összeszedjük és kidobjuk. Viszont az utóbbi néhány évben olyannyira sikerült kivirágosítani a falunkat, hogy ezek rendszeres karbantartást kívánnak.  Ezt elvégzik sokan társadalmi munkában, de egy évben kétszer összejövünk azért, hogy az őszi és tavaszi nagyobb munkálatokat már közösen végezzük el. És átkereszteltük ezeket az összejöveteleket: Tavaszi Zsongásra és Közös Őszi Munkákra.

Recece

Lajosom a múltkori borzanglekvár-főzésen felbuzdulva újabb vadgyümölcs-lekváron törte a fejét. Elhatározta, hogy kökénylekvárt fog főzni. Már jó ideje nézegette a kökényt, én pedig mondtam neki, hogy meg kell várni, hogy megcsípje a dér. De ő nem tudott várni és múlt héten elhatározta: a hétvégén kökénylekvárt főzünk! Tehát: együtt leszedjük a kökényt (én sutbadobok minden egyéb teendőt és megyek vele szedni), majd ő megfőzi, és ha megfőtt, kiabál: kérem a fertőtlenített üvegeket, a tölcsért, tartsd az üvegeket, készítsd a dunsztot stb. stb. Én pedig ezeket rendre meg is csinálom, naná!

Egyszercsak hirtelen

Nem egyszerű nálunk a tervezés, sosem volt az egy ilyen családfő mellett. Hiába próbálok én előre megtervezni egy hétvégét, legalább olyan szinten, hogy megyünk-e egyáltalán Kisfaluba vagy sem (olyat már ne is merjek tervezni, hogy ha megyünk, akkor mikor indulunk?), ha az én édes jó Lajosom egy tollvonással képes ezt keresztülhúzni. Itt van például a múlt hétvége. Igaz, komoly oka volt annak, hogy úgy tervezzük, nem is megyünk egyáltalán, hiszen az időjósok péntekig folyamatosan azt mondták, hogy szombaton országos egész napos eső lesz, de pénteken már csak borús időt jósoltak. És mivel pénteken délután ugyan borús, de egészen elviselhető idő volt, amikor éppen akartam írni egy bejegyzést az előző hétvégénkről (amit az Alföldön töltöttünk), édes jó Lajosom eccercsak hirtelen közölte: Indulunk. Most. És mi akkor indultunk. Gyorsan vettünk a sarki zöldségesnél négy fej karfiolt, útközben még pár tasak szemes borsot, koriandert, mustármagot és Na-benzoátot és már repültünk is.

Újraköltöztem

Ma adtam fel. A freeblognál már hónapok óta hitegetnek minket, hogy javítgatnak, szerelgetnek, hogy jobbá tegyék a rendszert. Eközben pedig egyre rosszabb lett. Van, amit Ti is láthattatok: hogy eltűnik órákra, vagy ahogy mostanában szokott, napokra. És vannak, amiket csak én látok: hogy nem tudok keresni bejegyzésekre; hogy hónapok óta nem kapok e-mailt arról, ha valaki hozzászólt egy bejegyzéshez; hogy folyamatosan azt mutatja egy-egy bejegyzésnél, hogy 0 az olvasottsága. Ez utóbbiról pontosan tudom, hogy nem igaz, de fontos információ volt, hogy egy-egy bejegyzést hányan olvasnak, a 0 pedig nem információ. Közben türelemre intenek minket, hogy most aztán már tényleg, csak egy picit várjunk, és minden jó lesz. A türelmem ma elfogyott, mert megint rengeteg mindent szeretnék mesélni a múlt hétvégéről, miközben mindjárt itt a következő, hosszú hétvége, várhatóan megint tele eseményekkel. Nekem pedig addig el kell mesélnem a múlt hétvégét.

Rákaptam a sörre

Világéletemben utáltam a sört. Még a szagát sem bírtam. Még annak a valakinek a szagát sem, aki sört ivott, hiába volt az életem párja. Többen, több módon, többféle sörrel próbálkoztak nálam, hogy megkedveljem, de hiába. Pedig mindig mindet meg is kóstoltam, de akkor is hiába. Már a szagát se.

Pár éve találkoztunk először a belga meggysörrel Gyulán. Az volt az első ízesített sör. És megkóstoltam azt is. Azt már le tudtam nyelni, de arról is az volt a véleményem, hogy nem rossz, de kár, hogy söríze is van a meggy mellett. És most márciusban történt az első áttörés: Miki fiam a születésnapjára kapott egy üveg szilvás sört és megkóstoltatta velem. És ízlett! De sajnos nem kaptam tőle egy kortynál többet.

Miki egyébként már rendes sörissza férfi, Ákos viszont velem együtt utálja a sört. Ő viszont megkóstolta a citromosat, neki pedig az ízlett. A nagy fordulat a négynapos hétvégén következett be: Lajosom direkt Ákos kedvéért vett egy rekesz citromos Bažant Radlert, illetve nem egy egész rekeszt, mert pont nemrég dobták piacra a grapefruitos Bažant Radlert, abból is vett egy pár üveggel. Aznap délután pedig átjöttek Kingáék. Kinga is ismerte a sör-utálatomat és mit hozott nekem kóstolónak? Egy doboz grapefruitos Bažant Radlert! Kihoztam két poharat, magamnak csak egy kortynyit töltöttem, megkóstoltam – és ízlett! Az a doboz sör hamar elfogyott, de nem volt baj: hoztam ki üvegeset. És kész. Lajosom fogta a fejét, hogy most akkor mi lesz: az asszony issza a sört! Később pedig azt mondta, Kinga örökre ki van tiltva tőlünk! Igaz, hogy nagy a kertünk, de Kingának nincs helye benne! Ezt ő még nem tudja, majd most hétvégén mondom meg neki, természetesen hozzátéve, hogy én pedig bármikor szívesen látom.
Tudom, hogy a sörivók elítélik az ízesített söröket, nem tartják sörnek és meg is értem őket. De ők is értsenek meg engem: ha elmegyünk valahova a nagy nyári melegben mondjuk bringázni, és netalántán betérünk egy kocsmába, mit ihat az, aki nem szereti a sört? Ihatok bort, leginkább hosszúlépés vagy lakófröccs formájában, de valljuk be, a kocsmai borok még erre sem megfelelőek. Ihatok üdítőt, de attól meg csak összeragad a szám. Ihatok vizet, de a víz azért egy idő után unalmas. Na de most már ihatok sört! Citromos sört! Mert habár nem volt rossz a grapefruitos sem, de azóta a citromost is megkóstoltam és az sokkal finomabb.

Viszont a szlovákfalusi kocsmában maradok a bor-Vinea kombinációnál. Ismeritek egyáltalán a Vineát? A szlovákok másik jellegzetes üdítő itala a Kofola mellett (ami szerintem ihatatlan), amit sok helyen csapolnak is. Nagyon kellemes, leginkább a Traubi-szódára emlékeztet az íze. És a szlovákfalusi kocsmában üveges bort adnak, nem valami bizonytalan eredetű kannást. Vineával együtt mesés! Főleg nyáron.

Így kezdődött... és NEM volt foga!!! (Vagy mégis??)

Most leírom, hogy is kerültünk mi Kisfaluba. Akit nem érdekel, vagy zavar a fogak jelenléte (avagy jelen nem léte), ne olvassa el – de gyanítom, hogy ők fogják elsőnek elolvasni :-)

Így kezdődik...

Sosem értettem, miért jó, ha valaki blogot vezet. Aztán nemrég arra gondoltam, hogy annyi minden történik ott velünk, hogy jó lenne az utókornak (és magamnak) megmenteni.
Az én kis falum nevét nem fogom leírni, Kisfalunak fogom nevezni. Lesz még Szomszédfalu (ami persze lehet többféle is, de ez nem feltétlenül lényeges) és Szlovákfalu, ez utóbbi nevét az engem ismerők is ismerik.
Akkor lássunk neki... Legközelebb azt írom le, hogy is kerültünk mi Kisfaluba.