Disznóságok

Sok disznóság próbálta nehezíteni a mostani kolbászgyártásunkat, szerencsére nem sok sikerrel. A disznóságok sora ott kezdődött, amikor pont egy héttel a tervezett időpont előtt az egyik állandó résztvevő és felesben feldolgozó, Egyik kedves rokon igazolást szerzett a hiányzásához, a férjével együtt. Hiányukat seperc alatt pazarul pótolták a fiuk és a menyük személyében. A második nagy disznóságot a Folyó követte el azzal, hogy három éve nem látott módon megduzzadt, sőt ki is öntött, annyira, hogy a Szlovákfaluban levő hidat a múlt héten le is kellett zárni. Így is el tudtuk volna hozni a disznót, de km-ben is és időben is jelentős kerülővel. Ám szerencsére végül ez sem fogott ki rajtunk: a tetőzés megvolt, a Folyó gyorsan elkezdett apadni és pénteken kaptuk a hírt, hogy aznap reggel újra megnyitották a hidat. (Egyébként a sokak által ezerszer szidott és nemszeretett Facebook-on kaptuk a Folyó állapotáról a múlt héten az összes információt, mivelhogy jelentős számú szlovákfalusi ismerősünk van fönt a közösségi oldalon.)

Így végül minden akadály elhárult az elől, hogy szombaton reggel elmenjünk a 215 kilós apróságért. Kissé késve értünk oda, az emberek már pihentek, mert már tették volna bele a disznódarabkákat az edényekbe, amik nálunk voltak. Azért akkor gyorsan áldomást ittunk a jószágra és a maradék pálinka árát hozzá is csapattuk a disznó árához (ami jelentősen emelkedett ősz óta, most már 1.80 euró volt az élősúly kilója) és vittük magunkkal azt is. De még mielőtt elindultunk, gondoskodtunk róla, hogy ezentúl bármikor be tudjunk hatolni a telepre, hiába bízták annak őrzését látszólag vérmes kutyákra. Felhívom a figyelmet a kutyasuttogó eddig még nyilvánosan sosem bemutatott, egyedi pulóverére.

A disznócska csöppet nagyobb lett, mint előre terveztük, így a gyors kupaktanács úgy döntött, hogy mégsem csak kolbász készül belőle, hanem a sonkája, szalonnája sóba, majd füstre kerül, jó lesz az még Húsvét után is. A lelkes csapat gyorsan neki is látott a darabolásnak, feldolgozásnak, kissé túlságosan is lelkesen. Egyik kedves rokon nem volt ott a darabolóbrigádban, hát daraboltak mindent, amit láttak. Amikor szedtem volna össze a pecsenyébe valót, akkor derült ki, hogy kolbászba valónak darabolták a fehérpecsenyét, no meg a rövid- és hosszúkarajt is. Úgy kellett a darabok közül kiválogatni a halványabb színűeket, persze a lelkifurdalástól terheltek, miközben buzgón mondogatták, hogy csak én vagyok a hibás, igyekeztek meggyőzni, hogy jó lesz ez is bele, meg az is (comb, tarja, egyéb vörösebb húsok). Nem engedtem, szigorúan kiválogattattam a legvilágosabbakat!
Amíg Samu főzte a levest és sütötte a pecsenyét, nagyon flottul ment a munka: a darabolás, darálás, abálás. Egyik kedves rokon szerintem nagyon türtőztette magát, hogy csak „olyan ritkán” telefonált, hogy hogy is állunk és sehogy sem akarta elhinni, hogy olyan korán elkészültünk, mint soha eddig. Fél8-kor az összes kés, daráló, deszka, műanyag láda elmosva, asztalok, székek letakarítva, padlóról a nejlon összeszedve, a hátsó szobában pedig, a hidegen sorakoztak a kolbászok:

külön ládában a levescsontok:

még másik ládában a sózásra várók:

egy harmadikban a kocsonyának valók:

egy nagy lábasban a darált hús, félig fölállítva az abált tokára, hogy a húslé ki tudjon folyni belőle:

még két fazékban a feldarabolt zsírszalonna és a háj:

(A hurka a tornácon pihent.)
A mosogatás gyorsaságához két dolog nagyban hozzájárult. Az egyik, hogy egy héttel korábban szereztünk a kedvenc szlovákvárosi éttermünkből náluk leselejtezésre került hatalmas zománcos edényeket (az egyik ilyenben volt a darált hús), amiket sokkal könnyebb elmosni a zsírtól, mint a műanyag ládákat. A másik, hogy pont a zsíroldás hatékonyságának növelésére idén bevetettük a környezetbarát szódabikarbónát is. Igaz, csak öt fűszercsomagnyit vettem (270 Ft-ért), ezen a héten pedig már kiolvastam a neten, hogy ugyanabban az áruházban árulnak kilós kiszerelésben is, 450 Ft-ért, na megint utólag voltam okos, de legközelebb már tudni fogjuk!
És nem elég, hogy extra korán végeztünk és vacsoráztunk, még messze nem is fáradtam el annyira, mint máskor. Egyre nagyobb gyakorlattal, állati flottul dolgoztunk. A most ott lévő, kedvesrokonhelyettesítő meny pedig amolyan egyik lába itt, a másik ott, mindent azonnal fölismerő és szó nélkül orvosoló (pl. asztalt letörlő, kolbászt vivő stb. stb.) tűzrőlpattant menyecske, a szemem villanásából már tudta, hogy mondjuk éppen totál zsíros lett a mosogatórongy és azonnal hozta a másikat, meg hasonlók. Azért viszont ahhoz eléggé elfáradtunk, hogy örök Imre hazafuvarozása után egyből ágybadőljünk abban a hiú hitben, hogy túl vagyunk a nehezén. Nem tudom, mikor fogom végre föl, hogy a másnap is kemény. Ki kell porciózni a darálthúst, be kell zacskózni az összes mélyhűteni valót, be kell sózni az arra váró húsokat, a mélyhűtőben nagyon ügyesen kell elrendezni mindent, hogy pont az az egy milliméternyi se lógjon ki, ami megakadályozza a becsukását és végül újra nekilátni elmosni az összes kiürült nagyfazekat és műanyag ládát. És hogy nehogy ilyenkor már pihenjünk, még gyorsan ledaráltuk a hájat és szétdobozoltuk két 50dkg-os és egy 40 dkg-os dobozba, úgy ment a mélyhűtőbe, majd még el kellett mosogatni a darálót. Igaz, vasárnap nem keltünk korán, egy kicsit még szomszédoltunk is, de akkor is háromnegyed7 volt, mire kész lettünk mindennel. A takarítást el is hanyagoltuk, inkább 9-kor már aludtunk is.