Őszi kert

Most már elég legyen a nyafogásból, itt az ideje írni valamit (el is távolítom gyorsan a minapi nyifinyafis bejegyzésemet). Bár az cseppet sem változott, hogy lassan már az idejét sem tudom, hogy mikor jártunk a falunk felé és még legalább egy hétig nem is megyünk. Viszont a kert őszi állapotáról már október eleje óta szerettem volna írni, azóta gyűjtöm hozzá a képeket is.

Azért pont október eleje óta, mert akkor volt az a háromnapos fagyos éjszaka, ami betett a kertnek. Pedig tele volt még zöld és piros paradicsommal, paprikával, tökkel, uborkával, meg még a csuda tudja már, hogy mivel. Fölmerült bennünk, hogy leszaladjunk szüretelni, de akármennyire is a sajátunk, nem érte volna meg az üzemanyagköltség. Így aztán, mire legközelebb mentünk, ez a látvány fogadott minket:

A bab végképp kidőlt. Az összes. Anélkül, hogy számottevő termést hozott volna

Nem volt mit tenni, neki kellett látni kitakarítani a kertet a megfagyott növényi alkatrészektől. Ezt lustaságom okán gyakran tavaszra szoktam halasztani, ha úgyis reménytelen az őszi szántás, de most igazán sokáig ott voltam, belefért az időmbe. Ráadásul ezek után a fagyos napok után gyönyörű meleg idő köszöntött be, öröm volt a kertben dolgozni. De kár azért a három fagyos éjszakáért! Ha nem lettek volna, egészen idáig szedhettük volna még a termést. De amint szoktam mondani, az időjárás nem kívánságműsor. Hosszas munkám eredménye ez lett:

Az itt-ott felbukkanó zöld foltok nem csak gazból eredeznek. A szokatlanul enyhe, tavaszias időben a kert meglepetésekkel szolgált. Kihajtott a bennfelejtett hagymából az újhagyma, ezeket kiástam és megettük:

A borsó nyilván elszórt néhány magot, ebből még virágzó növény is lett, de azért ez már nem jutott túl ezen az állapoton:

És paradicsommmag is maradt bőven a kertben, ebből viszont kikelt és elég szépen meg is erősödött egy növényke:

Ezt kiástam, cserépbe tettem, gondoltam, átteleltetem, aztán majd esszük télen a saját paradicsomot:

De valószínűleg hiába tettem meleg helyre, kevés lehetett neki a fény, mert egyre jobban halódott, így végül kidobtam.
A leveles zöldségek túlélték a fagyot, a levélpetrezselyem is,

a levélzeller is. Előbbiből darabolva tettem el a mélyhűtőbe is, de mielőtt eljöttünk, föllógattam csokrokban petrezselyemből is, zellerből is, azóta már biztosan jól megszáradtak.

A kaprot idén direkt hagytam magba menni, mert azt szokták mondani, hogy ha valaki egyszer kaprot vet, többet ki sem tudja irtani. A faluban is hallottam mástól, hogy a meleg időben tele volt a kertje újonnan kikelt kaporral. Hát nálam híre sem volt, pedig már tavaly is vetettem kaprot. De nem csak a kaporral járok így. A tormára is azt mondják, hogy ha egyszer ledugom, utána kiirthatatlan lesz. Már régebben kétszer is dugtam le, egyszer a ház elé, egyszer a patakpartra, mert az aztán tuti, egyszer sem maradt meg. Most viszont Szántóvető kiszántotta az ő rengeteg tormáját (mert nála tényleg kiirthatatlan) és adott belőle egy nagy halommal. A javát lereszeltük, de a maradékot mind bedugtam a földbe, egy sorban. Ha most sem marad meg egy sem, akkor végleg reménytelen az eset.
Már régebben is reszeltünk le maradék tormát, de akkor mindenhol olyan receptet találtam az eltételére, hogy le kell forrázni. Nem is volt ereje. Most viszont Szántóvető azt mondta, nehogy leforrázzam, mert az elveszi az erejét, csak egyszerűen csináljak egy sós-cukros-ecetes salátalevet ízlés szerint és azzal öntsem le. Az egész műveletet (reszelés, salátalével leöntés, üvegbe kanalazás) az udvaron végeztük, de még így is mindenünk egybefolyt, mire végeztünk. Igen jó anyag lett. Két hét alatt fogyott el egy nutellás üvegnyi, pedig ettük becsülettel. De minden étkezésnél elmondhattuk: az orrunkat is tisztíccsa.