Persze

Az ember időnként mond ezt-azt meggondolatlanul. Van, hogy elég egy meggondolatlan szó is. Mint most a persze.

Pénteken este Lajosom átment Szlovákfaluba (a füstölést rám hagyta), ott találkozott Madárral és megbeszélték, hogy másnap együtt mennek pecázni. Madár ugyanis ismer egy helyet a Folyónál, ahol nagyon sok snecit (azaz szélhajtó küszt) lehet fogni, ami paprikás lisztben megforgatva, majd megsütve nagyon remek eledel. Csakhogy közben jött egy telefon, Lajosomnak szombatra bejött egy munka, ittmaradtam egyedül két napra. Madár pedig jött délután Lajosért, de csak engem talált meg. Mit volt mit tenni, elment egyedül horgászni, de előtte megkérdezte tőlem: azért hozzon halat? Erre válaszoltam meggondolatlanul, hogy persze!
És ezt bántam nagyon, amikor Madár visszajött. És hozott egy csomó snecit. Volt köztük élő is, holt is. Na, akkor egyből megijedtem, hogy mit csináljak én az élőkkel. Madár válasza: ugyan fejbecsapod őket és kész. Inkább kezdtem a halpucolást a holtakkal. Már akkor éreztem a persze súlyát, mert igen lassan haladtam. És végül sorra kerültek az élők is. Az elsőt megfogtam, oda sem nézve egy határozott mozdulattal fejbecsaptam és a megmerevedett halnak gyorsan le is vágtam a fejét. De még akkor is ficánkolt a teste.
Na, ebből köszöntem szépen, nem kértem többet. De találtam valakit, aki igen: Pörcöt. Őt csöppet sem érdekelte, hogy élnek, röptükben elkapta őket, két nyamnyam után már el is tűntek a gyomrában. Aztán meg csak jött és nézett rám nagy esdeklő barna szemekkel, hogy „még!”. Hát kapott még, amíg volt élő hal. Aztán kapott halfejeket is. És még így is 37 halat pucoltam meg. Vasárnap ettük meg, ez sokkal rövidebb ideig tartott, mint megpucolni.