Sárban tapicska

Anyukapátyolgatás miatt ez a tavasz úgy ment el mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Persze érzékeltem én, hogy egyre jobb az idő, lehet bringával menni a kórházakba látogatni, meg hogy egyre több virág nyílik, lehet belőlük a kórházba vinni, de mégsem fogtam föl, hogy tavasz van, sőt, mindjárt itt a nyár. Nem kapott el idén a szokásos tavaszi várakozás, hogy gyerünk már ki a kertbe! Azért az eszem tudta, hogy vannak tennivalók, ezért is történt meg a kert marózása, meg ezért vetettem el még aránylag időben a tavaly bevált pillepalackokba a paradicsom-, paprika- és zellermagokat. Aztán ezekre már messze nem fordítottam annyi figyelmet (mert másra kellett), mint tavaly, úgyhogy azt is csak észleltem, hogy a kikelő paradicsomok között dúl a palántadőlés, így azokat újravetettem, ugyanabba a pillepalackba, hogy lesz ami lesz. Közben meg sopánkodtam, hogy idén nem lesz elég paradicsomom. A palántákat hol locsoltam, hol nem; hol kivittem napfényre, hol nem; ha kivittem, akkor hol kint felejtettem éjszakára, hol nem. De csak túléltek mindent, így a múlt hét végén eljött az ideje, hogy kiültessem őket.

A paprikamagok igen érdekesen keltek ki. A tavaly leszedett háromeres citrompaprika nagyon szépen kikelt, a tavalyelőttről maradt bolti fehérözön is, viszont az idén vásárolt bolti Sellő alig. És annak a húsos zöldpaprikának a magja, amit ősszel kunyiztam, egyáltalán nem kelt ki. Végül megkérdeztem attól, akitől Ica kapta a paprikát, hogy vajon miért nem? Akkor derült ki, hogy azért, mert az igazán nem is volt még érett paprika, meg kellett volna várni, hogy megpirosodjék, csak abból lehet magot venni. Egyébként az a neve, mondta ő, hogy kápiapaprika, keressem így a magot. Na, a kápiapaprikát ismerem, de csak piros változatban, volt is éppen itthon. Ki is szedtem belőle a magokat és elvetettem őket csak úgy, három műanyag pohárba. Ennyire sűrűn egy paprikamag sem kelt ki, mint ez. Csak most épen azért aggódom, hogy attól, hogy egy paprikamag kikel, még biztos, hogy virágozni és termést hozni is fog?
Na de hogy szavam ne feledjem, el akartam őket ültetni mind a hétvégén. Szombaton a most már szokásos visegrádi kitérő után elég későn érkeztünk meg, de akkor egyből neki is láttam, mert vasárnap délutánra ígérték az esőt. Először is be kellett e helyükre állítani a paradicsomtámaszokat. Közben pedig óvatosan kellett lépkedni a kertben, mert tele volt tavaly elszórt magról kikelt paradicsommal, ezek közül pedig minél többet meg szerettem volna menteni – csak hogy legyen idén elég paradicsomom. Eleve az egyik támaszt oda tettük, ahol többen is voltak. Az egyik támaszhoz csak olyanokat ültettem, amiket a kertből telepítettem át. Na persze fogalmam sem volt, hogy ezek milyen paradicsomok, azon kívül, hogy kicsi növénykék és reméltem, hogy nem parlagfüvek, mert azt nagyon tudok nevelni. De a pillepalackosokról sem tudtam, hogy milyenek, mert amikor eltettem a magokat, csak számot adtam nekik, és ezt a számot írtam rá a pillepalackokra is. Pesten nem néztem meg, hogy a számokhoz milyen paradicsomok tartoznak, de vittem magammal a laptopot, mert tudtam, hogy ősszel ezt megírtam a blogban. Csak éppen arra nem emlékeztem, hogy konkrétan nem írtam le, csak a fényképet tettem be. Net híján pedig, hiába találtam meg a bejegyzést a doc fájlban, ezt nem tudtam megnézni. Puff. Ugyanúgy, mint tavaly, csak a palánták magasságából következtettem arra, hogy kell-e majd nekik támasz, vagy sem. És addig sopánkodtam, hogy nem lesz nekem idén paradicsomom, hogy végül nem tudtam elültetni az összes palántát, mert nem fértek el a támaszok mellett. A maradékokat otthagytam kint az asztalon, hogy vagy túlélik, vagy nem, és ha igen, de néhány kiültetett nem, akkor tudom őket pótolni.

Saját nevelésű palánta, már kiültetve

Ők maguktól keltek

De most már aztán ideje a tárgyra térni, hogy mi is volt az a sárban tapicska. Szombaton végül alig valamit tudtam elültetni, de gondoltam, sebaj, majd folytatom vasárnap, úgyis csak délután fog esni. Ehhez képest korán reggel arra ébredtem, hogy kopog az eső a tetőn. Elmormoltam egy szolid káromkodást és a másik oldalamra fordultam. Föltettem főni egy kocsonyát, ha már hideg volt, elbírtuk egész nap a sparhelt fűtését. De később csak elállt az eső és csak ki kellett menni csinálni, akármilyen hideg és sár is volt, ekkor kezdődött a sárban tapicska. Szétfagyó kézzel ültettem, de legalább nem kellett egyből iszapolni, ráértem akkor is, amikor már néhány bent volt a földben. Ültettem addig, amíg meg nem jött az ígért délutáni eső, mert akkor derült csak ki, hogy a délelőtti nem is volt az, csak valami előjel. Pedig akkor hol volt még Yvette! Esőben pedig azért mégsem tapicskáltam a sárban. Délutánra maradt a kocsonya befejezése, sütisütés, a délelőtti tapicska kiheverése. De legalább hétfőig maradtunk, így volt még egy napom, hogy bepótoljak mindent.
Na, ha vasárnap sárban tapicska volt, hétfőn reggel ugyan már nem esett az eső, de még sokkal nagyobb hideg és sár volt. Így láttam neki a folytatásnak, ezer réteg ruha rajtam, lábamon gumicsizma, de a kezemen semmi, mert éppen kifogytunk a gumikesztyűkből. Viszont ahogy haladt előre a nap, a Nap kisütött, a föld is egyre jobban szikkadt, lehetett dolgozni. A paradicsomok után következtek a paprikák, szintén rengetegen, de náluk legalább nem szabott korlátot a támaszok száma.

A citrompaprika már ilyen nagy

A kápiapaprika még ilyen kicsi

A paprikák után pedig következtek a zellerek.

Még csenevészke

Majd az uborka és a bab. Ilyen műmájer kertész még sosem voltam, mint most az uborkával. Sikerült olyan magot vennem (nem figyeltem oda), ami papírra van kasírozva, ráadásul mellé két másik papírra kapormag is, csak be kellett ezt húznom az árokba és rá a földet, kész. Illetve kellett volna, mert az egyik kaporcsíkot lehúztam róla, a támasz túloldalán rejtettem el, egy zacskónyi „normál” uborkamag társaságában. Babot nem terveztem sem idén, sem soha többet vetni, mert az utóbbi két évben szinte semmi sem termett, de Szántóvetőtől kaptam helyi nagy szemű futót, így még teszek egy utolsó próbát. Elkezdtem még vetni a cukkinit is, de ekkor megint elkezdette esni, nekünk meg indulni kellett, úgyhogy ez megint legközelebbre marad.
Cukkini vagy tök vagy uborka egyébként szintén nő magától, nem is egy helyen.

Ahogy egy tő spenót is, ami azért érdekes, mert ez a mag még tavalyelőttről maradhatott a kertben, mivel tavaly ki sem kelt.

A régebben elvetett borsó, krumpli és újhagyma ritka szép. Értsd: ugyan szép, de nagyon ritka. A borsó közét elkezdtem kigazolni (mert rengeteg benne a gaz, ugyanúgy, mint a répában, petrezselyemben), oda kezdtem el vetni a cukkini magokat. Az a pár tő borsó úgyis kijön addigra, amire megnőnek a tökfélék.
Az emeletes hagyma pedig elkezdett a levelei végén kis gumókat növeszteni, mostanra ezek a gumók kifakadtak és már bújnak ki belőlük a picike hagymák.

Úgy volt, hogy ezen a hétvégén is megyünk, folytatni a kerti munkákat, de közben lesújtott Yvette. Az utókor kedvéért a krónikához tartozik, hogy ezt a nevet kapta az a ciklon, amelyik a héten hatalmas kalamajkákat okozott hazánkban és a környező országokban, ámbátor a nálunk, illetve Budapest környékén még nem is panaszkodhatunk, itt csak nagy esők voltak, meg némi szél. De Somogyban már nagyobb károk voltak, a Balatont kifújta a szél a medréből és a szél is rengeteg fát döntött ki. A környező országokban, de néhol a mi országhatárunkon is nagy árvizek indultak el. És nem láttam értelmét még egy hétvégét sárban tapicskálni, úgyhogy maradtunk Pesten.
Én pedig mindig így járok. Nem írok nagyon hosszú ideig, aztán meg azt gondolom, írok egy rövidet a hétvégéről, aztán meg ilyen hosszúra sikeredik.