Téli tavaszi szünet

Most már talán tényleg végre úgy tűnik, mégiscsak egyszer idén is magához tér a tavasz, de én még el vagyok maradva a húsvéti beszámolóval. Húsvét, mint minden évben, is a tavaszi szünetbe esett, de az időjárás egyáltalán nem volt tavaszi. Nagypénteken indultunk útnak, de nagyon óvatosan, mert aznapra jósoltak esőt is, havat is, havas esőt is, ónos esőt is, vagyis semmi jót. Indulás előtt meghallgattuk a rádiót, ahol be is mondták, hogy a szokásos útvonalunkon nagyon lelassult a közlekedés, mert elakadtak a kamionok. A legrosszabbtól, az ónos esőtől tartva gyorsan eresztettem egy telefont Icáéknak, akik nagy mázlistán már előző nap megérkeztek, de Kisfaluban akkor éppen havas eső esett. Pár perc múlva aztán Ica visszahívott, hogy most meg nagy pelyhekben esik a hó. A történeti hűség kedvéért: aznap március 29. volt.
A lassan járj, tovább érsz bölcsességet követve a hosszabb úton, az elakadt kamionokat elkerülve utaztunk Kisfaluba. És az egy rettegett ónos esőn kívül az összes csapadékformával találkoztunk is útközben. Na és a tél „áldásos” hatásaival az utakon: rengeteg hatalmas, tengelymély kátyúval. Azért csak megérkeztünk és akkor mi még nem is lepődtünk meg annyira, hogy Kisfaluban alig van hó; később hallottuk másoktól, akik a megszokott útvonalon jöttek, hogy arrafelé hatalmas hó van.
Ahogy megérkeztünk, egyből találkoztunk Szántóvetővel és megkérdeztem tőle, hogy mikor szántunk. Visszakérdezett: holnap szeretnéd vagy holnapután? Egy pillanatig azt hittem, komolyan gondolja.
Szombaton sem volt melegebb, de aznap legalább nem esett semmi. Próbáltam Pörccel sétálni egyet, de mindenhol csak elsüllyedtünk a sárban. Délelőtt még megsütöttem a szokásos foszlós sós húsvéti kalácsomat, most először Samuban és büszkén állíthatom, hogy pazar lett.

Ez a nem égett fele

Délután a körmenetre igyekeztem, talán most először nem kérdeztem meg, hánykor lesz, mert már megtanultam, hogy mindig 4-kor kezdődik. Persze, hogy most korábban, úgyhogy jól elkéstem, de legalább pont a feltámadás előtt értem oda. A körmenet előtt még elmondta a négy faluban szolgáló pap, hogy nagyon szerencsések a kisfalusi hívek: tavaly is csak itt lehetett megtartani a körmenetet és idén is így lesz. Tavaly a kisfalusi körmenet után annyira elkezdett zuhogni az eső, hogy azért nem lehetett máshol megtartani, idén pedig mindenhol máshol olyan nagy a hó, hogy azért.
Vasárnap pedig megjött az eső. Egész nap szakadt. Be is voltunk szorulva a házba, így hát mit tudtunk tenni: sütöttünk. Hájas sütit. Nem most először, mert a március 15-i hosszú téli hétvégén már kipróbáltuk, de akkor tényleg életünkben először. Akkor nem igazán voltunk megelégedve az eredménnyel, mert a mákos rétes tésztája túl sok rétegben lett tekerve, ezért a belseje szalonnás lett, de ettől még pikk-pakk elfogyott. Akkor mákos és túrós rétest, meg szilvalekváros papucsot sütöttünk. A másik bajunk az volt vele, hogy nem nyílt szét szép levelesre, pedig hajtogattuk rengeteget.

Most nem volt túrónk, így mákos és almás rétes sült, meg ugyancsak a szilvalekváros papucs. A réteseket kevesebb rétegbe tekertük és most meleg késsel vágtuk föl a tésztát, de most sem nyílt szét. Már valószínűleg tudom a recept bibijét, és mivel ez most még nem volt tökéletes, még nem írom le, csak ha majd maradéktalanul meg leszünk vele elégedve. Viszont ha egyszer beköszönt végre a tavasz, aligha fogunk jövő őszig hájast sütni.
Hétfőre ugyan az eső elállt, viszont újra nagyon hideg lett. Máskor is volt már hideg a nagy falusi tojáskeresésen, de szerintem olyan még nem volt, hogy fagyott pocsolyákat kerülgetve igyekeztünk oda. Nem is volt annyi gyerek, mint szokott, de akik ott voltak, töretlen lelkesedéssel keresték a csokitojásokat, a felnőttek pedig a szokásos, fa tövében növő sört. A nyuszik is újra eljöttek, de most ketrecben, mert az eddigi eljövő nyuszik a sok örömködő gyerek hatására másnapra rendszeresen belehaltak az örömködésbe.

Úgy láttam, mindenki inkább vitte a sört haza, a hidegben hideg sört inni nem sok kedve volt senkinek. Máskor már kialakult az a szokás, hogy a férfinépek ott a Ligetben meglocsolták az asszonynépet, nem kellett így házról házra járni. Most nem maradtunk ott sokáig, olyan hideg volt, hogy mindenki ment a fűtött házakba, ismét csak ilyen házjárós locsolkodás volt. Közben pedig fölidéztük azt a Húsvétot, amikor egy szál semmiben vízzel locsolt boldog-boldogtalan mindenkit a Kisvax-birtokon, mert igazi nyári meleg volt.
Délutánra azért valamicskét kisütött a Nap, szélcsendes helyen akár még élvezni is lehetett. Egy ilyen hely volt Ciliék udvara, akik éppencsakhogy körülnézni szaladtak el a faluba, pedig máskor már március 15-e után stabilan ott vannak minden hétvégén. Az udvaruk viszont szélvédett volt, így az ismét sárban cuppogós Pörc-sétát ott fejeztük be némi beszélgetéssel.
Így sikerült ez a nagyon furcsa, szokatlan tavaszi szünet. De ettől függetlenül mindig találtunk alkalmat beszélgetésre, társasozásra. Ha máskor nem, este. Aztán éjszaka, vérre menően. Hangosan, hogy még véletlenül se tudjon aludni senki abban a házban.