Egyedül a bajban

1. Múlt vasárnap kora délután Lajosom elment, egyedül maradtam az állatokkal. 6 óra körül nagy robajt hallottam kintről valahonnan a tetőről. Kimentem: az egyik cserép hosszában kettétört és a fele leszánkázott az ereszcsatornába, a tető pedig lyukas maradt. Miközben esett az eső és mondták is még az esőt. A létra Pesten (ott is ki kellett a sok eső miatt takarítani az ereszcsatornát), de ha itt is lett volna, én bizony föl nem mentem volna. Szántóvetőt hívtam hirtelen, hogy tanácsot adjon és ő mondta, amiről mi mindketten megfeledkeztünk, hogy hiszen nálunk a cserép alá fólia van téve. Na, ettől kissé megnyugodtam, de ettől még a tető lyukas maradt és én egyedül voltam. Végkifejlet: Lajosom miután megjött, végigjárta a falut, hogy kitől kérhetne kölcsön létrát. Nem talált senkit otthon, amikor hirtelen a homlokához csapott: hiszen van még egy egyszálú létra lent a pincében! Ha ezt tudtuk volna, Szántóvető már rég kicserélte volna a cserepet. De szerencsére úgy tűnik, nem áztunk be.

A legnagyobb árvíz

Amióta elkezdtem a blogot írni, azóta van a tarsolyomban jó néhány régen történt eset, amit majd egyszer megírok. Köztük van a 2002-es nagy kisfalusi árvíz is. De azt nem gondoltam, hogy egyszer csak szinte élőben (na jó, 4 napos késéssel) fogok beszámolni egy még nagyobb áradásról.

Színes és Pihe

Csütörtökön megjöttek a lányok is, egyelőre ketten. Az ő érkezésüket még az idei nyári második lakodalomban, amin rész vettünk, beszéltük meg. Őket elhozni kicsit bonyolultabbnak tűnt, mert kb. 100 km-ről jöttek. Ezért csak az autós szállítás jöhetett szóba, amitől kissé tartottunk. De Lajosom kitalálta a megoldást: a kombi autónk csomagtartójába betett két nagy műanyag ládát és remélte, hogy majd benne maradnak. Ezekkel, valamint két nyakörvvel és két karabinerrel ellátott lánccal érkeztünk meg értük. Ott derült ki, hogy végül két ugyancsak szarvatlan, viszont csengettyűs kecskét kapunk, egyikük fehér, ő áprilisi születésű, a másikuk barnás, ő május eleji. Mindketten szép kövérkék, különösen a fiúkhoz képest.

Góré és Bütyök

Még valamikor nyár elején (de mégis csak három bejegyzéssel ezelőtt) a levegőben hagytam kétszer is, három pontot … Az egyik arra vonatkozott, hogy lehet, hogy mégis lesz a falunapon palacsinta annak ellenére, hogy mi nem leszünk itt, na nem lett, tehát ez lezárva. A másik pedig arra vonatkozott, hogy nem költözünk még véglegesen Kisfaluba, hacsak … Most ezt a másodikat fejtem ki bővebben, de hogy le ne rágjátok izgalmatokban tövig a körmötöket, elárulom, hogy a végkifejlet a végleges költözés.

Nagy idők járnak

Ha jól emlékszem, említettem már, hogy ezt a kifejezést Erdélyben tanultuk: nagy idő van. Nagy vihar idején szokták ezt mondani. És valóban, mostanában igen gyakran van nagy idő, de nem csak az időjárásban, az életünkben is. Ha eddig igaz volt ránk, hogy nálunk rendesen zajlik az élet, akkor most ez fokozottan igaz. És még sokkal inkább zajlana, ha több idő jutna mindenre, például blogírásra is.

Főzőházavatás

Nagyon elmaradtam (ismét) az írással, de mentségemre legyen mondva, szemernyi időm nem volt rá, mert folyton történt velünk valami. Eleinte egy lakodalom (bátyám lányáé, tehát igen közeli a rokonság) tartott minket lázban, majd egy hétig nyaraltunk Keszthelyen (és csak a fele időben szakadt az eső), ami igen jólesett mindannyiunknak és netet még távolról sem láttunk ezalatt. De most már túl vagyunk ezen is, azon is és éppen ideje elmesélnem, mi történt az utóbbi időben. Hiszen holnap már egy hónapja lesz, hogy fölavattuk a főzőházat.

Félig költözés

Vagy inkább még félig sem. Ha ki kéne jelölnöm az elköltözésem napját, akkor az a mai nap lenne. A probléma ezzel csak az, hogy ez a költözés még nagyon ideiglenes. Ahogy a végleges költözés is. Beszélgettünk erről sokat Lajosommal és abban maradtunk, hogy végleges költözés helyett mondjuk inkább azt, hogy mostantól fogva jelentősen többet fogunk Kisfaluban tartózkodni, mint Pesten. Hacsak …

Ez kerekedett ki

Nem panaszkodom a hétvégémre. Eleve a lelkiállapotom hatalmasat javult attól, hogy kiírtam magamból – mondta is már Egyik Kedves Rokon, hogy jó terápia ez. Miután elküldtem a bejegyzést, anyukámat is fölhívtam (nehezen szánom rá magam, mert nagyon nehézkes a beszéde), ez is megnyugtatott. Aztán pedig megtelt a falu, jöttek sorban az emberek, akik sorban mind megdöbbentek, hogy Lajosom képes volt engem otthagyni egyedül, autó nélkül. A megdöbbenéseket pedig meghívások követték, alig voltam otthon (ennek Pörc látta kárát), jószerivel főznöm sem kellett, mindig hol vacsorára, hol ebédre kaptam meghívást.

Lelkiállapot

Itt ülök Kisfaluban a laptop előtt, a lelkemnek szárnyalnia kéne és nem teszi. Ilyen még sosem fordult elő: szívesebben lennék Pesten, mint itt. És ennek csak az egyik oka az, hogy egyedül vagyok és maradok is egész hétvégén.

Sárban tapicska

Anyukapátyolgatás miatt ez a tavasz úgy ment el mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Persze érzékeltem én, hogy egyre jobb az idő, lehet bringával menni a kórházakba látogatni, meg hogy egyre több virág nyílik, lehet belőlük a kórházba vinni, de mégsem fogtam föl, hogy tavasz van, sőt, mindjárt itt a nyár. Nem kapott el idén a szokásos tavaszi várakozás, hogy gyerünk már ki a kertbe! Azért az eszem tudta, hogy vannak tennivalók, ezért is történt meg a kert marózása, meg ezért vetettem el még aránylag időben a tavaly bevált pillepalackokba a paradicsom-, paprika- és zellermagokat. Aztán ezekre már messze nem fordítottam annyi figyelmet (mert másra kellett), mint tavaly, úgyhogy azt is csak észleltem, hogy a kikelő paradicsomok között dúl a palántadőlés, így azokat újravetettem, ugyanabba a pillepalackba, hogy lesz ami lesz. Közben meg sopánkodtam, hogy idén nem lesz elég paradicsomom. A palántákat hol locsoltam, hol nem; hol kivittem napfényre, hol nem; ha kivittem, akkor hol kint felejtettem éjszakára, hol nem. De csak túléltek mindent, így a múlt hét végén eljött az ideje, hogy kiültessem őket.

Csak ülök és mesélek

Csak ülök a számítógép előtt, így péntek este, Pesten. Pedig ott kellene lennem, de Lajosomnak ismét nagyon fontos koncertje lett ma. Így holnapra halasztottuk az indulást, így lett itt egy ülős estém, így aztán mesélek. Mesélek néhány dolgot, amivel nagyon el vagyok maradva és mind-mind megérnének egy külön bejegyzést.

A harangok Rómába mentek

Nincs is ebben semmi különös, szokásuk ilyentájt a harangoknak, hogy Rómába menjenek. Csakhogy a kisfalusi harangok már nagyon régen elmentek Rómába, már nem is emlékszem, mikor, de talán már a múlt évben. Azóta hallgatnak. A motor, ami harangozott, akkor adta meg magát végleg és elkerült egy szerelőhöz, aki a jelek szerint nem siet megcsinálni. Amikor a csajos hétvége volt, én Lajosom megüzente velem, hogy ő megcsinálná újra, de a papunk azt mondta, most már majd csak elkészül. Hát azóta sem készült el. És amint hallottam, a hívek emlegetik is Lajosomat, hogy ő már biztos régen megjavította volna.

Persze

Az ember időnként mond ezt-azt meggondolatlanul. Van, hogy elég egy meggondolatlan szó is. Mint most a persze.

Több is jár

Jelentem, péntek óta többé-kevésbé Kisfaluban vagyok és jövő keddig itt is maradok! Először ismét csak egy kisfalusi hétvége látszott, és esetleg a húsvéti, megint csak jelentős kórházlátogatási egyeztetéssel. Csakhogy közben elhangzott egy bűvös mondat: „Édesanyjának rehabilitációra van most szüksége.” Jött az információgyűjtés (hova érdemes), telefonálgatás (hol fogadják, mekkorák a várólisták), majd ismét az über szuper protekció bevetése, végül pénteken a Kisfaluba utazás Visegrádon keresztül, ott terepfelmérés és a megegyezés: hétfőn fogadják anyukámat. A hétfőből a szállítás megszervezése miatt végül kedd lett, de mivel Visegrád majdnem ugyanolyan messze van Pesttől, mint Kisfalutól, semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ezt a hetet itt töltsem.

Egy kicsi nekem is jár

Először dióhéjban a nem kisfalusi dolgainkról. Anyukámnál várjuk nagyon az idősotthoni elhelyezést, pedig ő még mindig azt hajtogatja, hogy haza fog menni, szóval ez nem lesz egyszerű, de nyilván be fogja látni, hogy ebben az állapotban ez nem lehetséges. És ami a jó hír: találtam gazdát Subinak, egy régi, nagyon kedves munkatársam személyében, akinél jobb új gazdát szerintem el sem lehet képzelni. Még csak két napja van nála, és persze még szomorkodik, de talán már kezd megtörni a jég és az új gazdája nagyon akarja Subit és mindent megtesz azért, hogy megszeressen nála. És természetesen ha anyukám olyan állapotban lesz, hogy utazhat autóval, akkor bármikor meglátogathatjuk.