Sárban tapicska

Anyukapátyolgatás miatt ez a tavasz úgy ment el mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Persze érzékeltem én, hogy egyre jobb az idő, lehet bringával menni a kórházakba látogatni, meg hogy egyre több virág nyílik, lehet belőlük a kórházba vinni, de mégsem fogtam föl, hogy tavasz van, sőt, mindjárt itt a nyár. Nem kapott el idén a szokásos tavaszi várakozás, hogy gyerünk már ki a kertbe! Azért az eszem tudta, hogy vannak tennivalók, ezért is történt meg a kert marózása, meg ezért vetettem el még aránylag időben a tavaly bevált pillepalackokba a paradicsom-, paprika- és zellermagokat. Aztán ezekre már messze nem fordítottam annyi figyelmet (mert másra kellett), mint tavaly, úgyhogy azt is csak észleltem, hogy a kikelő paradicsomok között dúl a palántadőlés, így azokat újravetettem, ugyanabba a pillepalackba, hogy lesz ami lesz. Közben meg sopánkodtam, hogy idén nem lesz elég paradicsomom. A palántákat hol locsoltam, hol nem; hol kivittem napfényre, hol nem; ha kivittem, akkor hol kint felejtettem éjszakára, hol nem. De csak túléltek mindent, így a múlt hét végén eljött az ideje, hogy kiültessem őket.

Csak ülök és mesélek

Csak ülök a számítógép előtt, így péntek este, Pesten. Pedig ott kellene lennem, de Lajosomnak ismét nagyon fontos koncertje lett ma. Így holnapra halasztottuk az indulást, így lett itt egy ülős estém, így aztán mesélek. Mesélek néhány dolgot, amivel nagyon el vagyok maradva és mind-mind megérnének egy külön bejegyzést.

A harangok Rómába mentek

Nincs is ebben semmi különös, szokásuk ilyentájt a harangoknak, hogy Rómába menjenek. Csakhogy a kisfalusi harangok már nagyon régen elmentek Rómába, már nem is emlékszem, mikor, de talán már a múlt évben. Azóta hallgatnak. A motor, ami harangozott, akkor adta meg magát végleg és elkerült egy szerelőhöz, aki a jelek szerint nem siet megcsinálni. Amikor a csajos hétvége volt, én Lajosom megüzente velem, hogy ő megcsinálná újra, de a papunk azt mondta, most már majd csak elkészül. Hát azóta sem készült el. És amint hallottam, a hívek emlegetik is Lajosomat, hogy ő már biztos régen megjavította volna.

Persze

Az ember időnként mond ezt-azt meggondolatlanul. Van, hogy elég egy meggondolatlan szó is. Mint most a persze.

Több is jár

Jelentem, péntek óta többé-kevésbé Kisfaluban vagyok és jövő keddig itt is maradok! Először ismét csak egy kisfalusi hétvége látszott, és esetleg a húsvéti, megint csak jelentős kórházlátogatási egyeztetéssel. Csakhogy közben elhangzott egy bűvös mondat: „Édesanyjának rehabilitációra van most szüksége.” Jött az információgyűjtés (hova érdemes), telefonálgatás (hol fogadják, mekkorák a várólisták), majd ismét az über szuper protekció bevetése, végül pénteken a Kisfaluba utazás Visegrádon keresztül, ott terepfelmérés és a megegyezés: hétfőn fogadják anyukámat. A hétfőből a szállítás megszervezése miatt végül kedd lett, de mivel Visegrád majdnem ugyanolyan messze van Pesttől, mint Kisfalutól, semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ezt a hetet itt töltsem.

Egy kicsi nekem is jár

Először dióhéjban a nem kisfalusi dolgainkról. Anyukámnál várjuk nagyon az idősotthoni elhelyezést, pedig ő még mindig azt hajtogatja, hogy haza fog menni, szóval ez nem lesz egyszerű, de nyilván be fogja látni, hogy ebben az állapotban ez nem lehetséges. És ami a jó hír: találtam gazdát Subinak, egy régi, nagyon kedves munkatársam személyében, akinél jobb új gazdát szerintem el sem lehet képzelni. Még csak két napja van nála, és persze még szomorkodik, de talán már kezd megtörni a jég és az új gazdája nagyon akarja Subit és mindent megtesz azért, hogy megszeressen nála. És természetesen ha anyukám olyan állapotban lesz, hogy utazhat autóval, akkor bármikor meglátogathatjuk.

Subi

Rájöttem, hogy nem lehetek csöndben. Beszélni kell mindenről, mert ha nem beszélek, nem áramlanak tőlem az információk, akkor nem fognak felém sem áramlani.

Csönd van

Igen, csönd van. Egy darabig még biztosan. Ne kérdezzetek, ha letelik a csönd, jelentkezni fogok, ígérem.

Mangal Ilona, a félvér lányka

Amikor megrendeltük az idei tél második disznaját, kifejezetten egy kicsike disznócskát szerettünk volna és kifejezetten csak kolbászgyártási célból. Ezek közül végül is csak az első teljesült. De ezen is keményen dolgoztunk. Ugyanis már megtanultuk, hogy mindig egy kb. 30 kilóval nehezebb disznót vágnak le nekünk, mint amit kérünk. Most egy olyan 120 kiló körülit szerettünk volna, ezért mondtunk 90-100 kilót. Mondták, hogy az olyan kicsi, hogy nem is érdemes levágni. Akkor bevallottuk, hogy igazából 120 kilósat szeretnénk, és a lelkükre kötöttük, hogy tényleg ilyen legyen! Megígérték, és akkor derült ki, hogy mangalicát is tudnak adni, méghozzá ugyanolyan áron, mint a hússertést.

Tavasz a télben

Más években ilyentájt már mindenki bőszen várja a tavaszt. Idén nem várja senki, mert itt van jószerivel ősz óta, nem is volt telünk. És mégsem olvasom azt sehol, hogy jajdejó! Valószínűleg azért, mert mindenki, legalábbis aki kerttel foglalkozik, azt érzi, amit én: ez így nem normális.

6 év

Ma 6 éves a blog. Eljött ez is. Igen, ahogy Era egy éve megjegyezte: váltja a fogait és iskolát keresek neki, természetesen falusit.
Mint máskor, most is Ákos névnapon van a blogszülinap. Szerettem volna csakBeát figyelmeztetni erre, mert tavaly ő írta, hogy sosem tudja, mikorra esik Ákos. De mint ahogy Laci még ősszel észrevette: csakBea eltűnt a blogéletből. Vajon hova lett? Tudja valaki?

Nemkívánatosék

Még valamikor, az előző időszámításban írtam egy bejegyzést arról, hogy hogy kaptam rá a sörre, legalábbis az ízesített sörre, bocsánat, radlerre. Ezt a témát szerettem volna folytatni (fogom is, kitartás!), de bajba kerültem. Tényleg az előző időszámításban íródott, tehát még a freeblogos időben. Igaz, már erősen a vége felé, de mégiscsak még akkor. És a freeblog már egy jó ideje végleg kimúlt. Nyom nélkül. (Azokat sajnálom nagyon, akik csak oda írták a blogjukat és elveszett mindenük.) Már említettem itt, hogy én minden blogbejegyzést mentek két helyre is, tehát megvan minden – még az utolsó pillanatban sikerült az összes hozzászólást is elmenteni egy fájlba, azzal csak az a baj, hogy nem lehet tudni, legföljebb sejteni, hogy melyik hozzászólás melyik bejegyzéshez íródott. Na tehát most ez az előző bejegyzést akartam folytatni, de nem tudtam belinkelni. Nagy nehezen megtaláltam az archívumomban, de van fogalmatok arról, mennyit kellett végiglapoznom, hogy a rengeteg, sörre vonatkozó találat közül megtaláljam az igazit? Úgy látszik, ebben blogban a leggyakoribb szó a sör, legalábbis most úgy tűnt. Pedig én még csak nem is voltam sörös, sőt, most is inkább vagyok boros! Na de végül is csak megtaláltam és akkor már elhelyeztem is a blogspoton is a bejegyzést, hogy tudjak rá hivatkozni.

Néma fagyálló szúk

Nagyon vigyáztunk arra mindig, hogy nehogy szú kerüljön a mi fafödémes házunkba, mert ha egyszer bevennék magukat a faszerkezetekbe, akkor hajjaj!! Éppen ezért, amikor anno megörököltük szomszédfalusi barátainktól a bútorokat, mindenféle kezelésnek vetettük alá az összes olyat, amin csak kegy icipici lyukat is láttunk. És nem is sejtettük, hogy a szú már régen a házban van.

Csak csajosan – második nap

Vasárnap nem igyekeztünk fölkelni, pedig a hasunkra sütött a Nap. Rosszul tettük, mert mire végre fölkeltünk és megreggeliztünk, elkezdett esni az eső. Éppen csak annyira, hogy semmi kedvünk se legyen elmenni járni egyet, bár Pörcnek lett volna.

Kettecskén – első nap

Úgy alakult, hogy Újév óta édes jó Lajosomnak minden hétvégén dolga volt, nem tudott Kisfaluba jönni. Nekem meg szemernyi kedvem sem volt egyedül menni, de persze azért mentem volna szívesen. Így hát útitársat kerestem magamnak. Meg is találtam, Ági személyében.