Főzőházavatás

Nagyon elmaradtam (ismét) az írással, de mentségemre legyen mondva, szemernyi időm nem volt rá, mert folyton történt velünk valami. Eleinte egy lakodalom (bátyám lányáé, tehát igen közeli a rokonság) tartott minket lázban, majd egy hétig nyaraltunk Keszthelyen (és csak a fele időben szakadt az eső), ami igen jólesett mindannyiunknak és netet még távolról sem láttunk ezalatt. De most már túl vagyunk ezen is, azon is és éppen ideje elmesélnem, mi történt az utóbbi időben. Hiszen holnap már egy hónapja lesz, hogy fölavattuk a főzőházat.

Félig költözés

Vagy inkább még félig sem. Ha ki kéne jelölnöm az elköltözésem napját, akkor az a mai nap lenne. A probléma ezzel csak az, hogy ez a költözés még nagyon ideiglenes. Ahogy a végleges költözés is. Beszélgettünk erről sokat Lajosommal és abban maradtunk, hogy végleges költözés helyett mondjuk inkább azt, hogy mostantól fogva jelentősen többet fogunk Kisfaluban tartózkodni, mint Pesten. Hacsak …

Ez kerekedett ki

Nem panaszkodom a hétvégémre. Eleve a lelkiállapotom hatalmasat javult attól, hogy kiírtam magamból – mondta is már Egyik Kedves Rokon, hogy jó terápia ez. Miután elküldtem a bejegyzést, anyukámat is fölhívtam (nehezen szánom rá magam, mert nagyon nehézkes a beszéde), ez is megnyugtatott. Aztán pedig megtelt a falu, jöttek sorban az emberek, akik sorban mind megdöbbentek, hogy Lajosom képes volt engem otthagyni egyedül, autó nélkül. A megdöbbenéseket pedig meghívások követték, alig voltam otthon (ennek Pörc látta kárát), jószerivel főznöm sem kellett, mindig hol vacsorára, hol ebédre kaptam meghívást.

Lelkiállapot

Itt ülök Kisfaluban a laptop előtt, a lelkemnek szárnyalnia kéne és nem teszi. Ilyen még sosem fordult elő: szívesebben lennék Pesten, mint itt. És ennek csak az egyik oka az, hogy egyedül vagyok és maradok is egész hétvégén.

Sárban tapicska

Anyukapátyolgatás miatt ez a tavasz úgy ment el mellettem, hogy szinte észre sem vettem. Persze érzékeltem én, hogy egyre jobb az idő, lehet bringával menni a kórházakba látogatni, meg hogy egyre több virág nyílik, lehet belőlük a kórházba vinni, de mégsem fogtam föl, hogy tavasz van, sőt, mindjárt itt a nyár. Nem kapott el idén a szokásos tavaszi várakozás, hogy gyerünk már ki a kertbe! Azért az eszem tudta, hogy vannak tennivalók, ezért is történt meg a kert marózása, meg ezért vetettem el még aránylag időben a tavaly bevált pillepalackokba a paradicsom-, paprika- és zellermagokat. Aztán ezekre már messze nem fordítottam annyi figyelmet (mert másra kellett), mint tavaly, úgyhogy azt is csak észleltem, hogy a kikelő paradicsomok között dúl a palántadőlés, így azokat újravetettem, ugyanabba a pillepalackba, hogy lesz ami lesz. Közben meg sopánkodtam, hogy idén nem lesz elég paradicsomom. A palántákat hol locsoltam, hol nem; hol kivittem napfényre, hol nem; ha kivittem, akkor hol kint felejtettem éjszakára, hol nem. De csak túléltek mindent, így a múlt hét végén eljött az ideje, hogy kiültessem őket.

Csak ülök és mesélek

Csak ülök a számítógép előtt, így péntek este, Pesten. Pedig ott kellene lennem, de Lajosomnak ismét nagyon fontos koncertje lett ma. Így holnapra halasztottuk az indulást, így lett itt egy ülős estém, így aztán mesélek. Mesélek néhány dolgot, amivel nagyon el vagyok maradva és mind-mind megérnének egy külön bejegyzést.

A harangok Rómába mentek

Nincs is ebben semmi különös, szokásuk ilyentájt a harangoknak, hogy Rómába menjenek. Csakhogy a kisfalusi harangok már nagyon régen elmentek Rómába, már nem is emlékszem, mikor, de talán már a múlt évben. Azóta hallgatnak. A motor, ami harangozott, akkor adta meg magát végleg és elkerült egy szerelőhöz, aki a jelek szerint nem siet megcsinálni. Amikor a csajos hétvége volt, én Lajosom megüzente velem, hogy ő megcsinálná újra, de a papunk azt mondta, most már majd csak elkészül. Hát azóta sem készült el. És amint hallottam, a hívek emlegetik is Lajosomat, hogy ő már biztos régen megjavította volna.

Persze

Az ember időnként mond ezt-azt meggondolatlanul. Van, hogy elég egy meggondolatlan szó is. Mint most a persze.

Több is jár

Jelentem, péntek óta többé-kevésbé Kisfaluban vagyok és jövő keddig itt is maradok! Először ismét csak egy kisfalusi hétvége látszott, és esetleg a húsvéti, megint csak jelentős kórházlátogatási egyeztetéssel. Csakhogy közben elhangzott egy bűvös mondat: „Édesanyjának rehabilitációra van most szüksége.” Jött az információgyűjtés (hova érdemes), telefonálgatás (hol fogadják, mekkorák a várólisták), majd ismét az über szuper protekció bevetése, végül pénteken a Kisfaluba utazás Visegrádon keresztül, ott terepfelmérés és a megegyezés: hétfőn fogadják anyukámat. A hétfőből a szállítás megszervezése miatt végül kedd lett, de mivel Visegrád majdnem ugyanolyan messze van Pesttől, mint Kisfalutól, semmi sem tarthatott vissza attól, hogy ezt a hetet itt töltsem.

Egy kicsi nekem is jár

Először dióhéjban a nem kisfalusi dolgainkról. Anyukámnál várjuk nagyon az idősotthoni elhelyezést, pedig ő még mindig azt hajtogatja, hogy haza fog menni, szóval ez nem lesz egyszerű, de nyilván be fogja látni, hogy ebben az állapotban ez nem lehetséges. És ami a jó hír: találtam gazdát Subinak, egy régi, nagyon kedves munkatársam személyében, akinél jobb új gazdát szerintem el sem lehet képzelni. Még csak két napja van nála, és persze még szomorkodik, de talán már kezd megtörni a jég és az új gazdája nagyon akarja Subit és mindent megtesz azért, hogy megszeressen nála. És természetesen ha anyukám olyan állapotban lesz, hogy utazhat autóval, akkor bármikor meglátogathatjuk.

Subi

Rájöttem, hogy nem lehetek csöndben. Beszélni kell mindenről, mert ha nem beszélek, nem áramlanak tőlem az információk, akkor nem fognak felém sem áramlani.

Csönd van

Igen, csönd van. Egy darabig még biztosan. Ne kérdezzetek, ha letelik a csönd, jelentkezni fogok, ígérem.

Mangal Ilona, a félvér lányka

Amikor megrendeltük az idei tél második disznaját, kifejezetten egy kicsike disznócskát szerettünk volna és kifejezetten csak kolbászgyártási célból. Ezek közül végül is csak az első teljesült. De ezen is keményen dolgoztunk. Ugyanis már megtanultuk, hogy mindig egy kb. 30 kilóval nehezebb disznót vágnak le nekünk, mint amit kérünk. Most egy olyan 120 kiló körülit szerettünk volna, ezért mondtunk 90-100 kilót. Mondták, hogy az olyan kicsi, hogy nem is érdemes levágni. Akkor bevallottuk, hogy igazából 120 kilósat szeretnénk, és a lelkükre kötöttük, hogy tényleg ilyen legyen! Megígérték, és akkor derült ki, hogy mangalicát is tudnak adni, méghozzá ugyanolyan áron, mint a hússertést.

Tavasz a télben

Más években ilyentájt már mindenki bőszen várja a tavaszt. Idén nem várja senki, mert itt van jószerivel ősz óta, nem is volt telünk. És mégsem olvasom azt sehol, hogy jajdejó! Valószínűleg azért, mert mindenki, legalábbis aki kerttel foglalkozik, azt érzi, amit én: ez így nem normális.

6 év

Ma 6 éves a blog. Eljött ez is. Igen, ahogy Era egy éve megjegyezte: váltja a fogait és iskolát keresek neki, természetesen falusit.
Mint máskor, most is Ákos névnapon van a blogszülinap. Szerettem volna csakBeát figyelmeztetni erre, mert tavaly ő írta, hogy sosem tudja, mikorra esik Ákos. De mint ahogy Laci még ősszel észrevette: csakBea eltűnt a blogéletből. Vajon hova lett? Tudja valaki?