A kis bicebóca

Hiába tetszett az nekünk a múltkoriban annyira, hogy ott tölthettünk Kisfaluban két hetet, iskolás gyerekünket magára hagyva és hiába gondoltuk, hogy a nagy sikerre való tekintettel ezt megismételjük, és hiába, hogy az említett iskolás gyermekünk azt mondta, hogy tőle menjünk csak nyugodtan, mégiscsak ő köpött bele a levesünkbe. Holnap lesz már két hete, hogy egy kézilabda edzőmeccsen csúnyán megrándította a bokáját, annyira csúnyán, hogy erre még a sebészeten is azt mondták, hogy nagyon csúnya és rögtön fekvőgipszet is adtak rá. Akkor ez csak egy hétig tartó ideiglenesnek tűnt, de egy hét után meghosszabbították még egy hétre. A mindenféle gipsz pedig összesen hat hétig lesz rajta. Egy begipszelt gyermeket pedig csak nem hagyhatunk magára, főleg egy fekvőgipszeltet.

A mozgása eleinte nehézkes volt, mert az első orvosi vizsgálatnál az apukája volt vele és a két pasi nagyon okosan teljes bizonyossággal állította, hogy van mankónk. Azt nem mondom, hogy sosem volt, egyszer, sok-sok éve kölcsönkaptunk egy párat egy-két hétre. Mankó híján a gyermek egy székre térdelve közlekedett, pontosabban száguldozott a lakásban. Egy hete viszont a gyermeket anyukája kísérte el a sebészetre, aki sokkal értelmesebben tudott az orvossal eszmét cserélni, ezért föl is írtak nekünk egy pár hónaljmankót. Na most a hónaljmankó nevében a hónalj arra utal, hogy a használójának a hónaljáig ér. Egy méret van, de állítható. Egy kétméteres (pontosabban 199 cm-es) gyermeknek a legnagyobb méretre állított hónaljmankó viszont pont a könyökéig ér. Kipróbáltam: még nekem is görnyednem kell egy kicsit, hogy a hónaljamig érjen. De legalább ezzel mégis elég jól megtanult a gyermek közlekedni, annyira, hogy a héten már iskolába is jár, feltéve, hogy az iskola kapujában reggel kitesszük, délután pedig fölvesszük. Így aztán végképp szó sem lehet kisfalusi tartózkodásról, a tanév viszont hamarabb végetér, mint hogy a gipsz lekerülne a lábról. Hogy utána mi lesz, amikor következik a gyógytorna, még nem tudjuk.
Egy jó azért mégiscsak van a dologban. Egy fekvőgipsszel rendelkező éppencsakhogy még fiatalkorú nem rendelkezik arról, hogy hol tölti a hétvégéit, nem jár bulizni, a tartózkodási helyéről a szülei döntenek. Legalább ebben ők döntenek, mert amúgy az említett szülők csicska állapotba kerültek, a szülők közül a nőnemű egyed pedig megkapta a gyermektől az eddig soha nem hallott „Anyuci” nevet. „Anyuci, adsz reggelit? Anyuci, csinálsz kakaót? Anyuci, ez? Anyuci, az?”
Tehát a szülők úgy döntöttek, hogy a gyermek a hétvégéit velük együtt Kisfaluban tölti. Az első hétvégén még széken térdelve, a második (pünkösdi) hétvégén pedig már mankózva. A mankó jelentősen megkönnyítette a faluban való mozgást, amikor ide-oda voltunk hivatalosak. Az első hétvégén Juliék hívtak minket lángosra, oda még biciklire ültetve gurítottuk le, de a mostani hétvégén már vígan lemankózott Icáékhoz, amikor sztrapacskára hívtak minket, vagy amikor este játszani mentünk hozzájuk.
Mivel ez a gyermek még éppencsakhogy 17 éves, pont abban a korban van, amikor az ilyen kényszerű fekvést a következőkre használja fel: kütyüzés laptopon, telefonon, meg még más kütyün, DVD-nézés, egyszóval kockulás. Tanulás vagy olvasás még véletlenül sem, sőt, a házat sem kell elhagyni, lehet bent sápadni a szobában. De Anyuci ezúttal bekeményített: kicipelte a kertbe a nyugágyat, keresett neki egy Herriot-könyvet és kiparancsolta a gyermeket. Igaz, annyi engedményt tett, hogy egy hosszabbítót is kihúzott, hogy a még más kütyüjét bedughassa.