Tábor

Kinga ötéves kislánya, Rozi, finoman szólva is erősen el van kényeztetve, nem csak az anyukája, hanem a nagymamája, Ica által is. De szerencsére Kinga ezzel tisztában van és jól tűri, ha ezt az orra alá dörgölöm. Sőt, nem csak dörgölöm, hanem igyekszem tenni is ellene: ha együtt vagyunk, mindig rászólok, hogy ne kényeztesse azt a lányt! Egyszer pedig kijelentettem: a legjobb lenne, ha antikényeztető táborba jönnének hozzám egy hétre. Rozi ez ellen élénken tiltakozott, naná, sőt, kijelentette, hogy soha életében nem akar táborba menni. Mégis úgy alakult, hogy a pünkösdi hétvégén ez a tábor megkezdődött.

Rozi ebben a kényeztetésben alaposan elkényelmesedett: nem akar megtanulni biciklizni, mert majd Kinga úgyis viszi gyerekülésben – ez idén már nem lehetséges, mert Rozi akkorára nőtt, hogy nem fér ott el. Nem akar elmenni sétálni, kirándulni, mert Kinga kijelenti, hogy szegény úgysem bírná – dehogynem!! Szombaton, ebéd után, amikor mondtam, hogy én elmegyek egyet sétálni a falu fölött Pörccel, Kinga szólt, hogy ő is jönne velem, ettől pedig Rozi is kedvet kapott. Ezzel megkezdődött a tábor.
Mert nem kellett sokat mennünk, mire eljött az első hiszti, csaláncsípés miatt. De mire végigmondtam, hogy miért és hogyan is csíp a csalán, a fájdalom el is múlt. Nem volt helye kényeztetésnek. Később Rozi megengedte Kingának, hogy cipelje, ekkor pedig Kingának 25 botütést helyeztem kilátásba, ha megteszi. De szerencsére Rozi amúgy természetkedvelő kislány, különösen ami a békákat illeti. Így aztán rájött végre, hogy a táborozás jó! Láttunk mindenféle rovarokat, bogarakat,

másztunk magaslesre,

végül fogott egy unkát. Ezt az unkát vajon hogy vette volna észre, ha ölben cipelteti magát? Az unkát persze haza akarta vinni, de simán, hiszti nélkül meg lehetett vele beszélni, hogy a béka ott lakik, ott a párja, ott kell elengedni. Egy pillanat alatt feledve volt a béka, amint a patakban víziskorpiókat talált. Később táborvezető Minyon megtanította, hogy hogy kell a sarat megtapicskolni (csakis gumicsizmában), hogy az minél több vizet termeljen.

Tehát Rozi rájött, hogy táborozni jó. Másnap kérte, hogy ismételjük meg, de ekkor már sokkal többen voltunk. Velünk tartott még egy falubeli kislány, aki már nagyobb, iskolás és nem elkényeztetett. Velünk tartott még Ica is, kényeztető nagymama minőségben és Álmos is, Rozi apukája, akiről idáig úgy tudtam, ellenzi ezt a nagy kényeztetést. Az első hiszti akkor is hamar eljött, amikor Rozi közölte, hogy ugyanarra akar menni, mint előző nap, de táborvezető Minyon aznapra már útvonalat talált ki. Kinga persze kezdte volna az utyuluputyulut, de a táborvezető nem hagyta, hanem Rozi hisztijével nem törődve terelte a csapatot fölfelé. Ott aztán természetesen ismét feledve volt a hiszti, amint Rozi gyűjtőzacskójába egy pici dió és egy hernyó került. És ugyan békát aznap nem találtunk, de mindenféle rovart és az előző napinál egy sokkal magasabb magaslest igen, amire persze hogy föl kellett menni. Hazafele menet pedig már rajtam kívül az egész csapat megszidta kényeztető Icát, amikor azt mondta Rozinak, hogy látja rajta, mennyire el van fáradva – pedig nem is.
Hétfőn már nem volt idő hosszabb sétára, éppen csak a patakban tanulmányoztuk a tegzeslárvákat.

De arra kerítettem időt, hogy Rozália táborozót és Kinga táborozót is megdicsérjem a viselkedésükért, még egy-egy csúcs-csokit is adtam nekik a magaslesek meghódításáért. Akkor tudtam viszont meg, hogy a kényeztetésellenes Álmos táborozó vasárnap attól a pillanattól ölben vitte Rozit, hogy én elváltam tőlük. Így aztán Álmos táborozó nagyon szigorú szidásban részesült. És hogy van-e értelme a tábornak? Tegnap beszéltem Kingával telefonon és mesélte, hogy Rozi üzeni nekem, hogy már eszébe sem jut, hogy kérje Kingát, hogy cipelje! Mert folytatják a tábort. A következő tábornapi program pedig a biciklizés lesz. Szigorúan.